Kudarcról őszintén - egy személyes történet

Pont egy hete indult VOLNA a programom… amire nem jelentkezett senki. 

Egy csoportos, online, írásos feladatokon alapuló program volt ez. Régóta érlelődött már bennem, de félelemből eddig nem engedtem neki, hogy testet öltsön. 

Mígnem jött az életembe egy olyan motiváció, ami felülírta a félelmemet. Gyorsan összeraktam a tematikát, összedobtam egy jelentkezési formot, néhány posztot meg hirdetést, és hevesen dobogó szívvel kieresztettem az egészet nagyvilágba. Nagyon sok sebből vérzett a sales és marketing stratégiám - ezt részben tudtam előre is -, de bíztam abban, hogy mindennek dacára lesz azért NÉHÁNY jelentkezőm, olyanok, akik már régóta, lelkesen követnek az online térben, de nem akarnak/mernek/tudnak egy komolyabb önismereti folyamatba elköteleződni velem. 

Nos, nem lett egy sem. Senki. 

A kudarc olyan élmény volt, mintha nagy erővel kaptam volna egy gyomrost. Hirtelen jött, sokáig fájt és nehezemre esett felegyenesedni utána: nagyon szégyelltem magamat, és szívem szerint vissza csináltam volna az egészet. Nekem alap működési módom az elkerülés, elfutás, elbújás… ez az igényem elemi erővel tört rám ebben az időszakban is. Az történt, amitől a legjobban féltem: nem érdekeltem senkit. 

Hogy miért is írok most mégis minderről? 

Miután elült bennem a kudarc keserű élménye, rá kellett jönnöm valamire: mindez az élmény korántsem volt annyira borzasztó, mint azt ELŐTTE gondoltam volna, vagy mint ahogy korábban rettegtem tőle. Bekövetkezett egy korábbi nagy félelmem, s lám, mégis itt vagyok. Dolgozom, és ugyanúgy vannak sikerélményeim. Ráadásul…

…még írni is képes vagyok róla. A nagyvilágnak. Nagyon sok munkám van abban, hogy vállaljam önmagamat és ezzel együtt a sebezhetőségemet. Mi lehetne ennek az egyik legkomolyabb bizonyítéka, minthogy feltartott fejjel vállalom a saját kudarcomat? 

S ha már itt tartunk… valahogy a kudarcokról se nagyon beszélünk, pláne nem a social médián. Pedig a kudarcok nélkül nincs tanulás és nincs siker sem. Mégis olyan tabu ez, mint mondjuk a gyász: előbb-utóbb mindenki átéli, hiába tettetjük az ellenkezőjét. 

S hogy engem mi segített át ezen a tapasztaláson? 

Egy mantra.

“Csak az hibázik, aki cselekszik.”

Ha kismilliószor nem mondtam el magamnak megnyugtatásul, akkor egyszer sem. Működött. Olyannyira, hogy tiszta szívből írom le a következő sorokat: 

Büszke vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy - még ha meggondolatlanul is -, de cselekedtem. Büszke vagyok arra, hogy a pofon után felálltam. Büszke vagyok arra, hogy levontam vagy ezer következtetést és már most úgy érzem, hogy RENGETEGET tanultam. 

S nem utolsó sorban büszke vagyok arra, hogy nem bújok vissza a csigaházba, hanem mindezt a tapasztalást büszkén vállalom. 

Szia, Bognár Kata vagyok, pszichológus és önismereti coach. Tucatnyi ügyfélnek segítek hétről-hétre haladni az önismeret és az önbizalom rögös útján. Van egy remek online programom is, amire nem jelentkezett senki. Én azonban békében vagyok mindezzel, hiszen végül úgy érzem, hogy mindez csak hozzáadott a hitelességemhez, s nem pedig elvett belőle.